2.

Még mindig vannak rosszabb napok, amikor sírhatnékom van és depressziós vagyok, amikor nem kapok elég levegőt, amikor összefolynak az órák, napok, hetek, szinte hónapok hömpölygő folyamává a pillanatok, és nem tudom megfogni. Ma épp a légzés jelent problémát. Már túl vagyok egy galajteán, amit az elején rühelltem, mára már egészen megszerettem az ízét. Bennem van tudat alatt, hogyha megiszom, már az első kortytól kezdve jobban leszek. És ez általában tényleg így van.
Vannak olyan napok is, amikor kicsit jobban szeretem a férjemet. Van, amikor kevésbé. Kontrollálhatatlan a szerelmi életem.
Anya állandóan mondja, hogy jót tenne nekem, a kapcsolatunknak egy gyerek. Tényleg vágyom rá. Egy saját, igazi, kézzelfogható kis életre, egy kicsire belőlem és jó sokra belőle. Ugyanakkor vágyom arra is, hogy azért legyek itthon, hogy ne kelljen dolgoznom (én, aki havi 250 órákat melózott végig zokszó nélkül), ne legyek behatárolva. És az is bennem van, hogy addig keressek pénzt, addig menjek a világba, addig szórakozzak (mindenkinek relatív, én szeretem felfedezni az országot és nagyokat enni), amíg lehet. Ja, meg elrettent a tudat, hogy ha teherbe akarok esni, akkor nem elég egy sztk-s nőgyógyásszal konzultálnom és szülészt keresnem, hanem iktathatok még be rendszeresen vérvételt és endokrinológusi látogatásokat is. Annyi mindenre kell figyelnem…
De nem ma. Ma éppen a szokásosnál is jobban szeretem a férjem, és várom haza.