4.

Egy ideje észrevettem, hogy mindenhol ott van a hajam. Egy tincs a felmosóvízben, egy másik a férjem ruhái között, a harmadik a frissen porszívózott földön. Pár hónapja még viccbe is foglaltam, hogy akinek nincs elég haja, szívesen adok, mert nekem a kelleténél talán több is jutott. Hátközépig érő, hosszú, vastagszálú, vörös hajam van, kezelhetetlen, kócolódó, nehezen fésülhető. Jobban mondva: volt.
A napokban vágott fejbe a felismerés, hogy a nagy része kihullott. Már nem tudok úgy végigsimítani a hajamon, hogy ne maradjon az ujjaim között legalább 1-2 szál, ami feladta a harcot. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még mindig átlagos mennyiségű hajam van, nyilván azért, mert alapból a Jóisten dús hajzattal áldott meg. Azért az én életemben mégis egy fordulópont.
Néha kifakadok, hogy mégis, mivel érdemeltem ezt ki? A túl sok munkával? Azzal, ahogy a férjemmel viselkedem? Azzal, hogy sajnálom magam? Vagy azzal, hogy ezt igyekszem titkolni?

Az életem nem Mátéval változott meg. Már jóval előtte.
15 éves voltam, szertelen és bohó, feketébe öltözött magányos kis manó, amikor találkoztam Vele. Ő is hasonló volt hozzám, ami nem nehéz, nem volt bennem semmi különleges, viszont rengeteg szeretet és eszméletlen vágy arra, hogy szeressenek. Akkor még nem voltam elég érett hozzá, de pár hónap múlva minden megváltozott, mivel nem tudtam letenni róla. Ő volt az elsőm. Első jóbarát, első szerelem, első csalódás, első csók, első szeretkezés, első hazavárás, első igazi nyaralás, első “ő az enyém”, első suliból lógás. Minden volt.
És akkor otthagyott. Pofára estem. Mindennapi eset. Mégis tüske maradt.
Arra emlékszem, hogy előtte sokat civakodtunk, hetente szakítottunk, én a fiatal 19 éves lelkemmel nem tudtam kezelni egy olyan helyzetet, ami kicsúszott az ujjaim közül, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, az elmúlt évekbe, a szerelembe. Aztán egyik alkalommal éreztem, amikor az állomáson ott hagytam, hogy itt most tényleg vége. Nem tudom, miből, de valahogy tudtam. Aznap este csendben kivasaltam, nem akartam, hogy anyáék lássák a szenvedésemet. Csak gumicukrot ettem, és az sem maradt meg bennem. Mintha meghalt volna mindenem, ami fontos volt.
Így kellett lennie, nem bánom. Máté ezerszer jobb annál, mint amilyen ő valaha volt. Látom a szívét, a csodálatos szemein át, és érzem, hogy “úgy” néz rám, olyan tiszta, higgadt, őszinte szeretettel, amire ez az ember soha nem volt képes.
Értem főleg nem.
Akkor mégis, amikor minden rendbe jött, miért történik velem ennyi rossz?