5.

Életem, szerelmem, mindenem!

Köszönöm, hogy elviselsz. Köszönöm, hogy mellettem állsz, hogy ezer bajod ellenére simogatod a fejemet, mielőtt elindulsz dolgozni és itthon hagysz, hogy munka után sietsz haza hozzám, hogy átölelsz, ha fulladok, hogy ha kell, te magad készíted el a gyógyteát, hogy bekapcsolod a sólámpámat, hogy főzöl nekem.
Én nem vagyok olyan jó, mint te, de ezt nyilván tudod. Minden nap próbálok kevesebbet hisztizni és többet érdeklődni felőled, jobban odafigyelni rád. Hidd el.Ha lehetne, elvinnélek a tengerpartra, elmennénk Olaszországba pizzát enni, aszalt paradicsomot kóstolni. Ha megtehetném, nem a tizenpár éves, túl sokszor beteg lelkű, fényezésre szoruló Fiat-ot használnád, hanem egy jobb teljesítményű, csinosabb autót. Ha lehetne, odaadnám az én ép vállamat és lábamat a tiédért, mennék én helyetted kezelésekre. Ha lehetne, az összes rohadt Fradi-meccsen az első sorban ülnénk, komolyan, még az is lehet, hogy zöldben lennék. De nem lehet mindent. És elsősorban nekem kell ezt megtanulnom.

Középszerű az életünk. A fizetésünk se nem sok, ne nem kevés, panaszkodni nem érdemes rá, de ha nem nélkülözünk, nem ebből lesz kertes családi házunk a város biztonságosabb, kedvesebb felén. Ergó, mivel egyikünk sem ért máshoz, de terveink vannak, marad a nélkülözés.

Én így is nagyon szeretlek.